Életrajz

1966. november 6-án Budapesten született
1992 az ELTE magyar-latin-ógörög szakán szerez oklevelet
1993- szabadúszó író
2001 Budapesten hal meg

Díjai:
1995 Bródy Sándor-díj, 1997 A Soros Alapítvány díja

Simon Balázs első köteteiben az antikvitás, a mitológiai utalások (a költő utólagos, önironikus megfogalmazásában „a klasszika-filológia módszerével előásott mitologémák”) kapnak kitüntetett szerepet a versvilág megformálásában. A Makdírban radikális váltásra szánja el magát a költő, mivel kétszeresen is átéli a halál közelségét: agydaganattal operálják és elveszti édesanyját. A kötetben tárgyakhoz, emlékhelyekhez, álmokhoz kötődnek a halál előttre és halál utánra tekintő, fegyelmezett szövegek: a saját szenvedés és a kaddis adja a könyv két ciklusát. „Az egyik tehát egy halálhoz közelítő élet kórházi stációit rögzíti, a másik pedig egy befejezett életért, egy anyáért mondott gyászbeszéd” - fogalmazta meg Simon Balázs. A kaddis és a címbeli makdír a zsidó kultúra szavai. A költő visszatekintve elmondja, olyan kultúrára volt szüksége, „aminek van élő vallása. Meggyőződésem szerint ez számunkra vagy a kereszténység, vagy a zsidóság. ... a Minervában az antikvitás reménytelen szerelmeseként sóvárogtam ... ezt a kultúrsóvárgást a zsidó valláshoz és persze az istenhithez való közelférkőzésben tudtam feloldani. Mindez óhatatlanul visszahatott a költészetemre.”

„A terepben - írja Keresztury Tibor kritikus - Simon Balázs költészete Celan és Rilke vonzásában is olyan hangon szól, melynek egyéni karakterét a klasszikus forma fegyelmén átszűrt kopár nyelvi anyag különös, telt monotóniája adja. Egy eszközeiben puritánabb, díszleteiben földhözragadtabb és a korábbiaknál jóval személyesebb beszédmód olyan összhangzata, amely apró érzetekből, megfigyeléstöredékekből, partikulárisnak tetsző hétköznapi élményekből építkezik ugyan, ám ezt az elrendezés igényes szigora révén mindig a végleges változat, a maradandó forma megtalálásának vágya hatja át. ... Simon Balázs lírája a lelassított belső idő költészete; alaphelyzete az illúziótlan, önreflexív várakozás: várni kell, sugallja, amíg minden emlékké lényegül át, megérteni, analizálni az érzéseket és a képeket, s ezáltal vívni ki azt, hogy e véges, ám végtelenül lassan múló tartam formája a munka legyen, ne a néma kétségbeesés.”

Noha a posztumusz megjelent naplóregény olvasatába belejátszik a szerző halálának tudata, a műfajmegjelölésben a regény a hangsúlyosabb, hiszen a főszereplő álmai, emlékei, olvasmányai és az olvasott alakok (regényhősök, irodalmi és kultúrtörténeti figurák, illetve ezek rokonai) szereplőként való további szerepeltetése és önkényesen átírt története a szöveget szövik tovább, nem az író életének külső eseményeit írják le. A körmondatok, a sűrűn szőtt utalások egyfajta zenei „fúgaszerű” olvasatot kívánnak. A történetmondás az Ezeregy éjszaka elbeszélésmódjára emlékeztet, a főhős ki is mondja, hogy „a halál megvárakoztatása” a célja, „mint ahogy bizonyos értelemben minden mesélés és történetmondás egy lehetetlen haladék kikövetelésére tett kísérlet, éjszakai gesztus, mely bízik a virradatban, a nappalban”. Hajdu Péter írja a könyvről: „remekműnek tartom, mind a bravúros nyelvi megformáltság, mind a gondolati tartalmak gazdagsága, mind a jelenetek drámai ereje, mind az újszerű elbeszélői technikák magabiztos kezelése okán - hogy a számomra oly kedves játékosságról és derűről ne is beszéljek.”

A verseskötet a regénnyel párhuzamosan íródott, és szintén a szerző halála után jelent meg. „A sorsformáló tárgyak végvidékéből életre kel egy újabb megosztható szellemi terep, és a határhelyzet jelenvaló létében felszabadul valami orpheuszi szorongó erő: sugárzás” - írja a költőtárs, G. István László. A halálversek nem a test, hanem a lélek, a tudat fenyegetettségéről beszélnek, nagy figyelmet kívánó, szaggatottan is áradó mondataikban. „A mondatfűzés töredezettsége, a váratlanul elhelyezett kötőszavak, hátravetett határozók, leszakadt igekötők ... a beszéd, a gondolkodni fáradt agy és a hangot formáló száj fizikai kínjait közvetítik.” (Ferencz Győző) G. István László „az élnivágyás lélegzetének”, „ a belélegzés határtalan ívének”, nevezi „a Simon Balázstól tanulható, de megtanulhatatlan egymondatos verslélegzetet”, amely ebben a kötetben „még több késleltetésen, latinos inverzión, Simon Balázsos összeszőtt páros vagy háromszálú mondásíven és versmondattanon feszül”. A kötet legszebb versei közül is kiemelkedik A szürke / 2, A halálgondola, A kaddist még, A halálkészlet, az „…Egyedül, testvér, a puszta világban…”, a cím nélküli [„A berkenye…”] és a Dies illa.

Simon Balázs, A másik mondat, elbeszélések, Jelenkor, Pécs, 2008, 221 oldal, 2600 forint. Simon Balázs hosszantartó, kíméletlen betegség (agyrák) után 2001-ben hunyt el, harmincöt esztendősen, úgy, hogy élete utolsó éveiben pontosan tudta, hogy meg fog halni. A költő, éles tudattal és rettenetes szenvedések közepette a legvégsőkig alkotott. Életműve az idén kiadott novelláskötettel bővült és tovább teljesedett. Sokat elárul a filológiai tény, hogy ez már a harmadik olyan könyv, a Parafakönyv című esszéregényt és a Halálgondola utolsó verseit követően, mely a költő halála után jelent meg. A halál utániság tapasztalata Simon Balázs egész életművét meghatározza, méghozzá visszamenőlegesen is. Nem holmi betegségnaplóra, rímbeszedett kórlapra kell gondolni, noha a magyar irodalom nagy, kivételes teljesítményei tartoznak ebbe a kategóriába: Karinthy Frigyestől, Eörsi Istvánig. Simon Balázs írásművészetében a halál, mint esztétikai-metafizikai probléma jelenik meg. Simon kivételes erudíciója, csillapíthatatlan bölcseleti érdeklődése A másik mondat hosszúra szerkesztett, végletekig bővített, alá- és mellérendelésekkel gazdagon tarkított mondataiban is tetten érhető. Simon prózája költői, melyre a rendkívüli nyelvi megformáltság, a fellazított szintaxis, a nagyfokú sűrítés és a metaforikusság a jellemző. Éppen, emiatt nem is nagyon lehet elmondani, hogy miről szólnak Simon szövegei. Az elbeszélő utolsó fürdőzése édesanyjával a Dunakanyarban, egy LSD-től retardált fiatalember monomániája és halála, az éjszakai Városligetben felvillanó lehetséges novellatéma hogy csak egy-két példát említsünk. Simon prózája felejtés és a képzelődés ellenőrizhetetlen játéka (201.) És ebből az idézetből mind a négy elem hangsúlyosan, mitöbb: elengedhetetlenül fontos; kiegészítve egy ötödikkel: az emlékezéssel. Felejtés, képzelődés, emlékezés e három folyamat végeredményben játékos egymásba sodródása ellenőrizhetetlen végeredményt hoz létre. Nem fejthető fel, hogy mi a kitalált és mi a valóság, Simon okos szavaival: fikció elszabadulása és incselkedése a paradigmával, amikor egyszeriben (már) minden jelenthet mindent (71.)