Életrajz

1913. október 8-án Budapesten született
1936 a Budapesti Egyetem magyar–francia szakán tanári diplomát szerez; első verse a Nyugatban
1937 a Révai Könyvkiadó lektora, Budapestre költözik
1939 Szegeden bölcsészdoktori oklevelet szerez
1943 társaival megalapítja és szerkeszti az Ezüstkort
1945 a Vigilia szerkesztőbizottságának tagja
1947–49 a Demokrata Néppárt országgyűlési képviselője
1948-57 nem jelenhetnek meg művei
1969 a Vigilia felelős szerkesztője
1978 Budapesten hal meg

Főbb díjai:
1942 Baumgarten-díj, 1967 József Attila-díj, 1977 a lengyel PAX kiadó regénypályázatának nagydíja

Petőfi és Ady között 1958 Esszé- és tanulmányköteteiben Rónay György foglalkozik a magyar és a világirodalom különböző korszakaival, irányzataival, szerzőivel, ír kritikát, esszét, áttekintő összefoglalást - csaknem a teljes magyar irodalomtörténetet földolgozza (A regény és az élet, 1947; Petőfi és Ady között, 1958; A nagy nemzedék, 1971; Olvasás közben, 1971; Kutatás közben, 1974; Balassitól Adyig, 1978). Petőfi és Ady között című kötetében a magyar költészet folytonosságát vizsgálja: mennyiben készítették elő (hangulati, tematikai, képi újításaikban) a XIX. század költői a XX. század elején tapasztalt költészeti ugrást. Rámutat az állandónak tekintett „nemzeti” sajátosságok változékonyságára is. Kritikusi módszere, írja Lengyel Balázs, „csaknem aprólékosan analitikus: sosem nagy elvi, esztétikai teóriákból, hanem mindig a tárgyalt szövegből indul ki, annak egységeit, elemi részektől a konstrukción át az író szándékáig veszi vizsgálat alá, s méghozzá olyan alapossággal és akkora intuícióval, hogy legszívesebben azt mondanám: egyfelől tudósilag jár el, ha ezzel nem becsülném túl a tudományosságot, másfelől költői pontossággal él, ha napjaink versáradat nem kezdte volna ki e kifejezés hitelét.”

Szérű 1981 Rónay György a Nyugat „harmadik nemzedékének” költője, aki formavilágában, választékos kifejezésmódjában az első nemzedékhez, Babitshoz, Kosztolányihoz, Adyhoz tér vissza. Gondolkodását a katolicizmus nyitott, humanista változata határozza meg. Tartózkodó, klasszicista alkat: személyes, társadalmi-történelmi élményei a vers atmoszférájába épülnek bele, „a formált, a harmonikussá tett élmény a Rónay-vers alapja” - állapítja meg Lengyel Balázs. A költő első jelentős kötetének (Te mondj el engem) hűvös elvontsága után a háborút követő években egyre több konkrétumot, spontaneitást enged verseibe (ilyen pl. a nyíltan Budapestről szóló „Jeruzsálem pusztulása”, 1945), innen jut el az objektív költészethez („Christus Frasobliwy”, 1965), és a Kakucsi rózsák kötettől jelentkező (illetve hátrahagyott) kései versek („Szerápion-legendák”, „Kantáták”) személyesebb hangvételéhez.

Napló 1–2. 1989 Rónay, aki verset, elbeszélést, regényt, esszét, tanulmányt egyaránt írt, a napló műfajáról is eltűnődik. „A napló maradjon meg műhelynek, tükörnek, lelkiismeretvizsgálatnak, önellenőrzésnek, s afféle emlékezetnek; legyen valóban ’eszköz’, mégpedig kettősen. Az írói alkotás felé egyrészt, a magunk személyiségének kialakítása felé másrészt” - vallja. Az ötvenes évek szilenciuma idején azonban „az önkifejezés folyamatosságának megőrzését jelenti a számára” a műfaj, mint Vargha Kálmán megállapítja. Rónay a friss érzelmi élmények, benyomások, a munkatervek és tanulmány-vázlatok mellett rendszeresen vezet olvasónaplót is, például Kafka, Flaubert, Balzac és mások olvasása közben, mély intuícióval azonosul a művel és a szerzővel. „Ezért próbálom a - sokszor elnagyolt - nagyvonalú ecsetkezelés helyett egy-egy jellemző - vagy kritikus - pontján megragadni az írót: egy-egy művében, pályája egy bizonyos szakaszán, ahonnét aztán türelmes és lelkiismeretes elemzéssel kibontható nemcsak a jellem és a természet - műé és alkotóé -, hanem a szövevényes gyökérzet is, amely a korához és társadalmához köti, s amelyen át korából és társadalmából táplálkozik.”