Életrajz

1930. április 21-én született Budapesten
1954 tüdőgyógyász szakorvosi diplomát kap
1954-1987 tüdőgyógyászként dolgozik
1969 a Költõk egymás közt című antológiában Weöres Sándor ajánlja
1993 Az irodalomtudományok kandidátusa
a Miskolci Egyetem docense, egyetemi tanára
2006. július 13-án Budapesten meghal

Főbb díjak:
1979 Füst Milán-jutalom, 1990 József Attila-díj, 1990 A Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja, 1991 Kortárs-nívódíj, 1992 A Holmi kritikapályázatának díja, 1998 Soros-alapítvány alkotói díja, 2006 Szépírók díja

"Első, közel húsz évvel ezelőtt megjelent könyvem címe csaknem megegyezik azzal, amit most összegyűjtött verseim fölé írok. A sor, amelyben akkor a magam és egyben az ember létélményét próbáltam - egy megszólításban - kifejezni, évtizedek útvesztőin átvergődve is változatlan: hiányodban reményed. Kettősség és ellentmondás ez: az én és a Te, a semmi és a van, a van és a lét elválasztása és egyben az egységük rejtelmes megsejtése is. Az egyidejűségben? Az időnek átcsúszásában az örökkévalóba? Vagy az időtlenségben? Az elmúló élet benső története mindössze az a folyamat, ahogyan ez a kérdés érvényét vesztette." A kötet mottója Kafkától származik: "Az írás, mint az ima formája."

Beney Zsuzsa József Attila-tanulmányok című esszékötete 1989-ben jelent meg, ennek bővített, átdolgozott formája ez a kiadás: az irodalomtudomány teljes eszköztárának a birtokában, mégis kristálytiszta és szenvedélyesen személyes előadásmóddal tárja elénk a költő gondolati világát és költészetének rejtett szerkezeteit, hiszen tisztában van vele, hogy a mindennapi szöveg szavaival írott vers, ráadásul a 20. század egyik leginkább érthető nyelven szóló költőjének alkotása, természeténél, jellegénél fogva racionálisan megérthetetlen. A kötet elején álló Bevezetés és vallomás példaként szolgálhat minden irodalomtörténész és költő számára csak így, ilyen tiszta és okos kíváncsisággal szabad közelítenünk egy életmű és egy költői személyiség felé: Hosszú évekig foglalkoztam József Attila költészetével, szinte gyerekkoromtól mostanáig, amikor már sürgetőnek érzem, hogy mindazt, amit nemcsak róla, hanem általa tanultam meg a szóról? az életről? a kettő elszakíthatatlan összefüggéseiről? ez összefüggésről, amely életem lényegét jelentette? megpróbáljam elmondani. ... József Attila költészetének titka számomra a maximális érzékletesség valósághűségének és az értelem kristálytiszta definiálhatóságának egyszerre, egymástól függő koegzisztenciája ...

“Bár Magyarországon Beney Zsuzsát (1930) főként költőként ismerik, 1993-as keltezésű Szó és csend között című könyve az első, amelyet angolra fordítanak, és ez hét esszét tartalmaz, csupa pontos, ám igen költői szöveget, amelyek voltaképpen meditációk a köztes állapotokról és az átmenetekről. Dr. Beney pontos és következetes gondolatmenete lassanként bonyolult textúrává bonakozik ki, amely ismétlődő, ám finoman variált motívumokat bővít tovább. A könyv lassanként az írásaiban újra meg újra felukkanó ismeretlen város ‘pókhálószerű’, egymást tükröző utca-labirintusára kezd emlékeztetni. Ez a különös, szellemileg és lelkileg egyaránt izgalmas könyv csodálatos bevezetést nyújt az elszigetelt és egyedülálló magyar irodalomba.” (George Szirtes)

Vékony, kis formátumú, fekete könyv, a borítón fehérrel szedve a cím, alatta japán írásjel, felteszem, ez is a "tél" szót jelöli. Belül két ciklus, az egyiknek nincs külön címe (legalábbis nincs feltüntetve, de nyilván ez a Tél című ciklus), a másik a már említett Tizenöt haiku (1972) címet viseli (nyilván mindössze a történeti hűség kedvéért), ami nagyjából azt jelenti, e tizenöt háromsorosnak sincs címe; azaz, egyetlen "versfolyamot" olvasunk, ami haikukból áll. A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája. Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük. Az előbbi sorokat sajnos nem én írtam, hanem Weöres Sándor, méghozzá 1969-ben, amikor is bemutatta a költőt a Költők egymás közt című antológiában. Szavaira azóta sokan hivatkoztak, ami azt is jelenti, Weöres kivételesen pontosan látta az akkor induló Beney költészetét, sőt mi több, a lényeget illetően előre látta annak alakulását, pontosabban: annak minden árnyalatnyi módosulása ellenére is változatlanságát (még ha ezzel kapcsolatban bizonytalanságait is megfogalmazta). Beney Zsuzsa ekkor harminckilenc éves; harmincöt évvel később, azaz ma, én ennél jellegzetesebben nem tudnám leírni költészetét, de még csak ezt a kötetét sem, de az a gyanúm, Weöres Sándor is csak ismételni tudná önmagát. (Dérczy Péter)

„Hiányodban reményed.” Ezzel a régi verssel (a válogatott kötetnek is címet adó Tűzföldi tájjal), ezzel a mondattal indít Beney Zsuzsa új verseket és egy régebbi ciklust is tartalmazó kötete, mintegy ezzel is bizonyítva a költő rendkívüli lírájának gondolati-hangvételi egységét. Sötéten fénylenek „a láthatatlan tükörképei” (Vigilia) „a megteremtett és az elmúló lét interferáló csomópontjain”. A kérdés: „Vagyunk ha nem látszunk – halálunk, születésünk / egymást visszaverő üres tükreiben?” (A pillanat) Beney Zsuzsa verseit Weöres Sándor egykor „anyagtalan, átlátszó fényfátyol”-nak nevezte: a versek finoman megmunkált, zenei szépségű szerkezete az első pillanatban megbűvöli és szinte átengedi magán az olvasói tekintetet, hogy aztán újabb olvasásokra csábítva lassanként megnyíljon előtte – „egyszerre átlátszó és látható” (Téli nap), egyszerre fájdalmasan szép és gondolatilag telített, amely soha nem a világ látszataival, hanem mindig a látszatokon túli lényeggel foglalkozik, a lét (az Isten?) csak negatívan megragadható, érezhető de érinthetetlen és érthetetlen terébe enged bepillantást. Beney Zsuzsa költészete illékonyságában is örökkévaló.